Bocsánat, hogy szeretlek
A rádióban már akkor is a We don't talk anymore szólt [...]
Nem hat meg, hogy mennyi pénzed van és soha nem is érdekelt. Tisztellek és hiszek benned, bizonyára megdolgoztál azért, hogy sikeres légy. De motoszkál egy gondolat a fejemben: talán túl sok mindent feláldoztál már az izgalmas hegymászásod közben. Magadat. Talán elfordultál érzelmektől, olyan emberektől, akik kopogtattak szíved ajtaján. Most itt ülsz velem szemben és azt mondod, ha a Holdra kéne bérlet, neked az sem lenne gond. Örülök neki. Őszintén. Főleg, ha mindez elég a boldogságodhoz, az inspirációidhoz és a motivációidhoz. Az életben maradáshoz. De nem elég. Mert vágysz valami olyanra, amit ugyan megvehetsz pénzen, mégis ha ezt a módját választod, - az akármit mondasz, akkor is - szív nélküli látszat lesz csak. Egy elvárásnak való megfelelés. Egy projekt, ami tárgyiasul. Legalábbis olyan időkorláttal, amit te szabtál. (Egyetlen egy kivétellel cáfolhatnád ezt: ha a legfontosabb hozzávaló már a birtokodban lenne.) Őrült, mohó vággyal telnek meg ragyogó szemeid, mikor a következő egy évedről beszélsz. Látszik, hogy tényleg akarod, eltökélted, hogy minden terv szerint fog haladni.
Remélem, valóban így lesz és teljesül az álmod, ami lássuk be, egyben a kifogásod is. Ránk. Ahogy kifogás az alkohol okozta memóriavesztésed is, mert CSAK azokra az őszinte pillanatainkra nem emlékszel, - nem akarsz emlékezni - melyek miatt napról-napra egyre jobban beléd szerettem. Drága egyetlenem, - akinek fogalma sincs, hogy kell bánni egy lánnyal, aki szereti - Te épp csak annyira tápláltad rövid ismeretségünk alatt a vágyam, hogy közben észrevétlenül kiéheztettél. Semmi gond. Mikor felültem a buszra, még nem, de rá pár napra már tudtam, hogy sosem fogunk többé így, kettesben találkozni. Tudtam azt is, hogy te úgysem fogsz keresni, hogy tényleg időtöltés lehettem és, hogy sosem kellettem neked. Annyira fontos vagy, hogy mosolyogva nyeltem le a legyünk barátok sablont.
Te nem akarsz és nem is akartál engem. Csak gyáva voltál a szemembe mondani. Inkább elrejtőztél olyan ürügyek mögé, melyeket, - ha tényleg éreztél volna irántam bármit - simán legyőzött volna a szíved. Inkább, hagytad, hogy maradjon bennem egy aprócska remény, úgy körülbelül örökre, s, hogy Isten tudja hányadjára törjem magam darabokra, érted. Mindent adtam volna, semmiért. Mégsem bánom. Már másképp nyitom ki kapcsolatunk könyvét és másképp olvasom a mítoszodat is. Senkiért nem tettem eddig egy lépést sem. Érted mégis róttam pár kört, de tudd, hogy maratont is futnék, ha lenne értelme. Igen, így, jelen időben, múltban és jövőben. Akkor is, ha te nem hiszel bennem, mint nőben. Egyszerű idősík vázolja, hogy számomra, ez tényleg Perselus-féle szerelem marad. A végzetem, az őzikém vagy, az első pillanattól kezdve: Mindig.