Nála voltam. A piros téglás ház előtt sétált el buzgólkodó angyalszívem. Pont ugyanolyan kék volt az ég, mint bárhol máshol. Pont ugyanolyan emberek álltak az utcán. Szimpla változatlanság. Csupán a lakók márkás medzsboxai jelezték, nem csóró környék ösvényein suhan szellemlelkem. Idegenként néztek rám. Vagy csak én éreztem úgy. Mindegy is. Imádkoztam, hogy ne lépjen ki a vaskapun, kérleltem az eget, mert nem tudtam volna megmagyarázni ottlétem okát. Neki nem. Magamnak sem teljesen tisztán, de valamivel könnyebben. Le akartam tenni a fájdalmat - amit miatta éreztem - a küszöb elé, a sosem látott lábtörlőjére. Pont úgy, ahogy a csecsemőt hagyják tragikusan indult mesék elején a kolostorok ajtajában. Névtelenül. Kéretlenül. Váratlanul. Ehelyett azonban a környék összes fájdalmát magamba szívtam. Lidércként távoztam: fényem hagytam nála. Tudtam, hogy kell neki, tudtam, hogy erőre van szüksége. Háborúban áll a katona és nővérként az én feladatom lett volna ellátni a sebeit. Megbuktam. Ezért önmagamat adtam.

Kattints ide, és kezdheted is az írást. Magni dolores eos qui ratione voluptatem sequi nesciunt neque porro quisquam est qui dolorem ipsum.