Azt mondja, szereti a fájdalmat
Link volt. Tizenegy éves. Csak egy kisfiú. Több pofont kaphatott, mint a társai nagy része [...]
Láttam a szemében a fényt, hallottam a trágár szöveget, mely elhagyta ajkait. Láttam, hogy mellkasa élettől duzzad, s csöpp szívét megtölti a jóság és a szeretet. De nem ezt kapta, nem ezt hozta otthonról. Nem jutott más neki onnan, csak pökhendiség, agresszió és vádaskodás. Link volt. Tizenegy éves. Csak egy kisfiú. Több pofont kaphatott, mint a társai nagy része. Aztán ott volt mellette a lila inges. Tizennyolc éves srác. Szétszabdalt családdal. Örök, mély gyermekkori döfésekkel. Nem akar szeretni. Nem akar boldog lenni. Azt mondja, szereti a fájdalmat. Tíz éve nem mosolyog. Tíz éve. A bátyja más. Ő belevettette magát az "életbe". Egy helyről, mégis más lélekkel. Mellettük egy kislány. Énekel. Nekem borsódzik a hátam. Nem csak nekem. Valószínű sosem fogja elhinni, hogy tehetséges. Szánnom kéne őket, sajnálkozni, hogy milyen igazságtalan az élet. De én csak gyönyörködöm. Mert mindennek ellenére látok bennük valami igazit. Nem fertőzte meg őket az a sok szenny, amit az utcán söpörni lehetne. Megérintik az embert. Az életszomjukkal. Azzal, hogy nem adják fel. Tisztelem őket.
