Feledni kívánt, mégsem búcsúztatott

Az égkémlelő ágak recsegésén már csak néhány, biztosabb dallamot zizegő apróság nyújtózkodik a szívek reménytelenségével. Lent, gyönge levelek nesze mázolja a feledni kívánt, mégsem búcsúztatott macskaköveket. Azt az utat, melyen szerelmes magassarkúk és edzőcipők botlottak egymásba, s melyen gyanútlan tömegek zongoráznak végig naponta, zajos magányukban. Elhagyott, sérvet kapott padok síró visszhangja rohan végig a házak mentén, lehámozva róluk a vakolatot. Reszketnek az évszázados várfalak is, mert köd fonja körül derekukat, mellkasukat, és egész lassan, a fejük búbjáig csimpaszkodik a didergő bizonytalanság. Ha a rég nem látott napsugarak dörömböltek is délben az óriás fátyolajtón, mostanra komolytalan válaszként csupán kopott terek kongását hallhatják. Molekulányi fénypontok cammognak felfele a táj lejtőin, észrevétlenül dönti rám az est terhes ólomoszlopait. Korhadt szagtól feszül meg a levegő csendje: elmúlás feslik a tájra.

2016.10.19.