Szívem Ω-ja

2017.02.15

...majd úgyis megtalál valami szerencsétlen, akinek már úgysem adhatom azt, amit neked kellett volna [...]

Csak a legnagyobb gondoskodással szem előtt hagytál, hogy majd úgyis megtalál valami szerencsétlen, akinek már úgysem adhatom azt, amit neked kellett volna. Még biztos van bennem valami kósza érzés, mert nem igazán tudom elképzelni, hogy majd jön valaki, aki iránt újra feladnám az életem. Megvallom őszintén, nem is akarom. Nem akarlak még elfelejteni. A kisujjam még kapaszkodik a fekete kapucnis pulcsid kötőjének utolsó cérnaszálába. Tudom. Tudom, hogy el kéne engedjelek. Idővel menni fog. Hinnem kell benne, úgy, ahogy benned hittem. Olyan hévvel, olyan vággyal.

Gondolkodtam, hogy mivel válhatnék számodra tökéletessé. Lefuttattam ezer és millió ötletet, eltervezett történést, ami persze sosem fog megvalósulni. Az a baj, hogy tudom - mert mindig ide lyukadtam ki - ha eddig nem találtál bennem értéket, ezután sem fogsz. Aztán ott van az, hogy ki tudja, mikor nyitottad ki a szívedet utoljára. Mert azt csak te teheted meg, azért nem lehet küzdeni. 29 napja kattog rajtad az agyam. De már tisztábban látok. Elszállt a rózsaszín köd és a helyén valami ijesztően idegen üresség maradt. Fájdalommal. Céltalansággal. Magánnyal. Állandóan. Nem tudom, mit tegyek. Kezdek kiábrándulni az elveimből. A jövőm újratervezés alatt áll, mert mindent egy lapra tettem fel. Rád. És nem sikerült. Kicsi kudarc - nagy csalódás. Igen. Kimondom, hogy nem jött össze és a valószínűség törvénye szerint már nem is fog. Úgysem voltam több holmi Barbi babánál, amit pár játék után meguntál és a kuka mellé fektettél. Még kidobni sem dobtál ki rendesen.

Tulajdonképpen hálás vagyok neked. Még így sem gyűlöllek, hogy itt hagytál ebben a kitaszított bizonytalanságban az utca kövén ázva és mocskolódva. Inkább köszönettel tartozom. Megtanítottál szeretni. Felszínre hoztad bennem a szerelem ízét egy időre. Raktározom. Ne aggódj. Nem megyek vissza kuncsorogni. Mindezzel azt akartam mondani, hogy bár még él bennem a remény legapróbb pislákoló petróleumlámpájának fénye, elfogadom, hogy sosem fogok neked kelleni. És nem lehetek az a társ, aki kísér egy szakaszon. Nem adhatok többé ébresztő csókot ajkaidra. Nem karolhatlak át. Nem mondhatom neked, hogy így most jó, ülnék itt reggelig hozzád bújva. Nem játszhatják le úgy a rádiók a Gyöngyhajút, hogy ne te jutnál róla eszembe. És nem foghatom a kezed, ha az edzett felnőtt lét ellenére egyszer mégis árokba borulna szíved biciklije. Így lesz könnyebb. Ha lezárom. Vigyázz magadra szívemnek örök Omegája.

Hanis Patrícia