Búcsú
Nem biztos, hogy az utolsó, de határozottan véglegesebbnek tűnik, mint az elődei [...]
Látni akartalak. Minden egyes pillanatban el akartam mondani, hogy mennyire széles skálán mozognak az érzelmeim irányodba. Volt, hogy haragudtam, utálni akartalak, de ahelyett, hogy ez megtörtént volna, csak önmagamat kezdtem el kritizálni és hibáztatni. Mindenért. Az önbecsülésem lábtörlőjén a legsárosabb bakancsom húztam le. Egyszer csak észleltem, hogy lassan tisztább lenne a lábbelim, ha lendületből átugranám a
küszöböt "tisztogatás" helyett, mérges lettem és revánsot akartam. Azt
gondoltam, te tehetsz a mocsokról. Meg voltam győződve arról, hogy boldoggá
tenne, ha ugyanúgy szenvednél, mint, ahogy én szenvedtem a hozzád fűződő katasztrofális
szerelem miatt. De ez a negatív hozzáállás csak még mélyebbre taszított. Bűntudatom
lett. Rájöttem, hogy csupán azért volt bennem düh és gyűlölet, mert nem
engedted meg, hogy neked adjam a szívem. Esélyt sem adtál nekünk. Csak józan
fejjel, a legóvatosabb mozdulattal eltoltál magad mellől, hiszen tudtad, hogy
úgysem foglak zargatni, mert az nem az én műfajom.
Ez a szerelem felemésztett.
A függőd voltam, nem volt egészséges állapot. Ki kellett gyógyulnom
belőled. Ezt mindennél jobban sajnálom, mert akármennyi fájdalommal és
átsírt éjszakával
járt, néha még hiányzik az a káprázatos bódulat. Hiányzik a fény a
szemedben, a
tudat, hogy lenne kiért meghalni. És hiányzik az önzetlenül szerető,
önfeledt
kislány is, akit elhagytam egy túra során, bizonyára abban az erdőben,
ahol
először piszkoltam be a cipőmet egy idegenért.
2016.12.11.