Nála voltam. A piros téglás ház előtt sétált el buzgólkodó angyalszívem. Pont ugyanolyan kék volt az ég, mint bárhol máshol. Pont ugyanolyan emberek álltak az utcán. Szimpla változatlanság. Csupán a lakók márkás medzsboxai jelezték, nem csóró környék ösvényein suhan szellemlelkem. Idegenként néztek rám. Vagy csak én éreztem úgy. Mindegy is....
...feszültséggel tölt fel, mert ekkor még nincs villámhárító a szívek felhőkarcolóin [...]
...a tél már nem csak közeleg, hanem meg is érkezett és nagyon is maradni akar...
Nem biztos, hogy az utolsó, de határozottan véglegesebbnek tűnik, mint az elődei [...]
...majd úgyis megtalál valami szerencsétlen, akinek már úgysem adhatom azt, amit neked kellett volna [...]
Az út, melyen szerelmes magassarkúk és edzőcipők botlottak egymásba, s, melyen gyanútlan tömegek [...]
Link volt. Tizenegy éves. Csak egy kisfiú. Több pofont kaphatott, mint a társai nagy része [...]
Mintha két összefolyó forrás közül az egyik útját egy odahulló szikla elterelte volna [...]
A rádióban már akkor is a We don't talk anymore szólt [...]
Csak a gyomorból jövő érzés, ami biztos: szeretni akarlak [...]
A múltról való írás egy módja annak, hogy újraéljük, egy módja, hogy újra kihajtogatva lássuk. Papírdarabokra helyezzük az emlékeket, hogy tudjuk, mindig is létezni fognak.
Nathan Filer